A pénzhelyettesítők:

A pénzhelyettesítők azaz a helyi pénzek tulajdonképpen utalványok, mivel a fedezetük a törvényes pénz.

A gazdasági recesszióban a globális árukereskedelem nem képes a helyi igényeket optimálisan kielégíteni. A termelés és szolgáltatások kistérségi egyensúlya felborulhat. A globális árutermelés miatt az ember még jobban elidegenedett a környezetétől, a kis közösségek összetartó identitása felbomlik. Az egyre nagyobb szállítási utak az energiaforrások további értelmetlen fogyását eredményezik és a környezetet szennyezik.  Ezért egy olyan alternatív fizetési eszközre van szükség, ami az emberek szociális környezetének a része.

Mivel csak helyi közösségek és régiók sajátos fizetési eszköze, ezért csak ennek a közösségnek az előnyét szolgálják, élénkítik a helyi gazdaságot. A vásárlóerő helyben marad és nem kerül az átláthatatlan bankrendszerbe, ahol nem kívánatos dolgokat is finanszíroznak vele. Mivel nem kamatozik nem lehet velük spekulálni.

Erre segítség lehet a helyi pénzek használata. Ha ezek a Silvio Gesell féle pénzmodell alapján működnek, akkor az utalványok körforgása érdekében egy visszatartási díjjal terhelik meg ezeket. Ez azért van, hogy ne érje meg a gazdasági körforgásból visszatartani ezeket. Ez a módszer a pénz értékmegőrző funkcióját gyengíti és használatra ösztönzi, likviditását növeli. Az egyik legsikeresebb Gesell féle pénzhelyettesítő a wörgli szabadpénz volt, amit 1932/33-ban a wörgeli polgármester a gazdasági válság alatt vezetett be.

Utalványok:

Ha csak egy bizonyos árura vagy csak egy bizonyos helyen lehet felhasználni, akkor ezek a fizetési eszközök az utalványok.

Az igazi utalványok a fizetéssel megsemmisülnek, tehát nincsenek körforgásban. A helyi pénzek viszont a helyi gazdaságban körforgásban maradnak. Elméletileg a pénzrendszert utalványrendszerrel is meg lehetne oldani, az állam készíthet utalványokat, de még ezt az ötletet nem vállalta fel senki.